vilagvaros

Budapest a kedvező földrajzi fekvésének köszönhetően már az őskortól kezdve lakott terület volt. A kelták a jelenlegi Óbudai területén települtek le Krisztus előtt.

Krisztus utáni első században a Rómaiak a Dunáig terjesztették ki határaikat, és a kelta település helyén építették fel katonai erődjeiket, Aquincumot, mely körül később városi település jött létre. A mai Óbuda területén találhatók a város romjai: kövezett utak, amfiteátrumok, bástyák, erődök. A IV. század végére a római uralom megszűnt és a népvándorlás során hunok, gótok, longobárdok, majd az avarok uralma alá került Budapest.

A magyarok a honfoglalás befejezésével a IX. század végén szállták meg a város pesti részét. A XI. században a mai Gellért-hegy lábánál fontos dunai átkelőhely alakult ki. A XII. század végére a mai Óbuda északi részén, Pesten és a Gellért-hegy környékén alakultak ki települések. 1241-ben a mongolok egész Pestet és Óbudát szinte teljesen elpusztították. A tatárjárás után épült meg a Budai vár, mely a XII. században egyre nagyobb jelentőségű település lett. A középkori Buda királyi székhelyként (Nagy Lajos óta XIV. század) és polgárvárosként, míg Pest kereskedővárosként működött (1470 körül szabad királyi város lett). Luxemburgi Zsigmond, majd Mátyás uralkodása a városok történelmének a török idők előtti fénypontja. Zsigmond 1408-ban végleg Budára költöztette udvarát, uralkodása alatt, 1395-ben új egyetem létesült Óbudán. A XV. században I. Hunyadi Mátyás uralkodása idején Buda reneszánsz udvara a korabeli Európa politikai, kulturális és művészeti központjává vált. Ekkor épült újjá a királyi palota, valamint könyvtár, nyomda és főiskola nyitotta meg kapuit.

A XVI. századtól 140 évig török uralom alá került az ország és ázsiai típusú, keleti várossá változott Buda és Pest. 1541. augusztus 29-én csellel foglalták el Buda várát. Ettől kezdve Buda a török birodalom nyugati kulcsának, stratégiai fontosságú helyének számított. Ebben az időben kevés említésre méltó műemlék keletkezett, leszámítva Buda török fürdőit és a mecseteket. 1686. szeptember 2-án több sikertelen kísérlet után a Habsburgoknak Lotaringiai Károly vezetésével végül sikerült visszafoglalniuk Budát és Pestet, de ezért nagy árat kellett fizetni. A kegyetlen háborúban a teljes lakosságot – mohamedánokat, keresztényeket és zsidókat – elpusztították, Pest városa és a sokak által dicsért szépségű középkori-törökkori Buda a szó szerint a földdel váltak egyenlővé. A két város nehezen állt talpra, kiváltságleveleiket csak húsz év múlva kapták vissza. Bár Budát II. Lipót 1703-as kiváltságlevelében fővárosnak nevezi ugyan, de a város valójában messze áll attól, hogy e hivatását betöltse. A mai Budapest a XVII. század végétől fokozatosan újjáépült. Ebben az időben épült a mai városháza és a barokk templomok többsége, mindeközben a királyi várpalota is megújításra került. Buda az ország közigazgatási, Pest pedig a legfontosabb ipari és kereskedelmi központjává fejlődött a XVIII. századra Mária Terézia és II. József intézkedései nyomán. A királynő az újjáépíttetett királyi várba helyezte el a nagyszombati egyetemet, II. József pedig a Helytartótanácsot és a Magyar Kamarát költöztette a városba.

Az igazi fejlődés azonban a reformkor idején vette kezdetét, amikor a nemesség tehetősebb tagjai egymás után építtették fel pesti és budai palotáikat. A város az irodalmi-szellemi élet központjává vált. A Széchenyi István neve által fémjelzett új nemzeti mozgalom nem titkolt célja a hajdani dicső főváros feltámasztása volt. Ezt szolgálta a pesti Magyar Tudományos Akadémia alapítása (1825. november 3.) vagy a Nemzeti Színház, a Nemzeti Múzeum és a Széchenyi lánchíd építésének megkezdése is. A sikeres mozgalom eredményeként Pest-Buda vonzani kezdte az új betelepülőket, polgárokat, iparosokat Magyarországról és külföldről egyaránt. A kor leghíresebb építésze Hild József volt, akinek számos lakóházát ma is megcsodálhatjuk. 1848-ra gyakorlatilag elkészült a Széchenyi Lánchíd is. Addig csak hajókkal, illetve ideiglenes pontonhidak segítségével lehetett átkelni a Dunán, az új híd azonban végre lehetővé tette a két testvérváros valódi összekapcsolását. 1848. március 15-én kitört a pesti forradalom, ami a Batthyány-kormány megalakulásához vezetett. 1848 júliusában megnyílt az első pesti országgyűlés és ezzel minden szempontból Pest-Buda vált az ország fővárosává.

Az 1872. december 22-én szentesített törvénycikk elrendelte az 54 ezer lakosú Buda és a 200 ezer lakosú Pest szabad királyi városok, valamint a 16 ezer lakosú Óbuda és a Margitsziget egyesítését. Az egy évig tartó egyesítési folyamat az 1873. november 17-i díszközgyűléssel ért véget - megkezdte működését a Fővárosi Tanács. Az egyesítés megnyitotta Budapest világvárossá fejlődésének útját, elősegítette az ipar és a kereskedelem gyors és nagyarányú növekedését, valamint a közintézmények fejlődését. A polgári lakosság 1890-re 492 ezerre emelkedett. 1870-ben Pest-Buda még 17. volt az európai nagyvárosok sorrendjében, 1900-ban Budapest már a 8. lett.

A bécsi politikának nem sikerült tartósan csökkenteni Pest befolyását. A város tovább gyarapodott és növekedett. A 1867-ben, a kiegyezés után, amikor I. Ferenc József magyar király is lett Pesten hozzákezdtek a nagy urbanizációs feladatok végrehajtásához. 1872-ben az országgyűlés megszavazta az egyesített Budapestről szóló törvénycikkelyt. A város első főpolgármestere Ráth Károly lett, polgármesterré pedig Kammermayer Károlyt választották. Ebben az időben került a város fejlesztését irányító Fővárosi Közmunkák Tanácsának élére báró Podmaniczky Frigyes. Vezetése alatt a tanács olyan programot hozott létre, amely felölelte a Duna budapesti szakaszának szabályozását, rakpartok, közraktárak, hidak, bulvárok, egy központi pályaudvar és egy vasúti híd építését, valamint a főbb útvonalak szabályozását. A városrendezésre 1870-ben írtak ki pályázatot, amit Lechner Lajos építész nyert meg, és a főváros középítési igazgatójának nevezték ki.

Ettől kezdve állandó építkezési területté vált a város. Nekifogtak a pesti utcák tömeges kiszélesítésének, meghosszabbításának, rendezésének. 1871-ben elkezdték építeni az Andrássy utat, és még ugyanebben az évben törvény született a Nagykörút építéséről. Elkészült a második Duna-híd, a Margit-híd.

A kiegyezés után indult meg a tömegközlekedés kiépítése is. A Kálvin tér és Újpest, valamint a Lánchíd és Óbuda között sínen közlekedő kocsik szállították az utasokat. 1887-ben pedig forgalomba állították a mai villamos ősét a Nagykörúton. 1870-ben megindult a Várhegyre a Sikló, négy évvel később pedig a Szabadság-hegyre a Fogaskerekű. Az 1880-as évek második felében kiépült a Cinkota és Soroksár közötti, valamint a szentendrei HÉV. 1874-ben nyílt meg a Központi Távirda, öt évvel később pedig megkezdődött a telefonhálózat kiépítése. A városban megjelent a sajtó, mint intézmény. Felépült a József körút sarkán a Budapesti Hírlap újságpalotája, ami egy épületben egyesítette a szerkesztőséget, a kiadót és a nyomdát. Sorra nyíltak a polgári lét fontos helyszínei a kávéházak és mulatók: a New York kávéház, a Centrál, a Japán Kávéház, vagy a Somossy Orfeum. 1884-ben pedig elkészült az Ybl Miklós tervezte Operaház is.

A korszak csúcspontja a millennium éve, 1896. volt. Ebből az alkalomból országos kiállítást rendeztek. A budapesti kiállítás épületei a Városligetben kaptak helyet. Az itt megépült új épületekben mutatták be Magyarország mezőgazdaságát, iparát, kereskedelmét, kultúráját, tájait, városait. Erre az alkalomra kiépült Európa első földalatti vasútja, a Kisföldalatti is. A lipótvárosi Duna-parton ekkor már olyan előrehaladott állapotban volt az Országház építése, hogy ünnepi ülését már az új kupolacsarnokban tarthatta meg a Tisztelt Ház. A gótikát visszaálmodó épület felavatására 1902-ben került sor. A város belterülete ekkor már egészen a mai Szent István körútig terjedt, ott épült fel a pesti polgárság színháza, a Vígszínház. A körút másik végéhez közel pedig elkészült az Iparművészeti Múzeum szecessziós épülete.

A gyönyörű természeti környezetet megőrizve, abba szervesen illeszkedve pompázott a Duna-parti palotasor, a Duna-korzón sétálók gyönyörködhettek az újjáépített Vár és a Halászbástya látványában, három hatalmas híd - a Lánchíd, a Margit-híd és a Ferenc József híd - bármelyikén átsétálhattak Pestről Budára, vagy bámulhatták a Czekelius Aurél vezette magyar mérnökcsapat tudását hirdető Erzsébet-híd építését, amely korában nemcsak Európa, de a világ legszebb és legnagyobb távolságot átívelő kábelhídja volt. A Nagykörúton villamosok csörömpöltek, a konflisok között autók cikáztak, s a magyar "Champs-Elysées", az Andrássy út alatt már dübörgött Európa második földalatti vasútja. Ki hinné, hogy ekkor a budapestiek közel húsz éve telefonálhattak már, hiszen az első budapesti telefonközpontot 1881-ben adták át, majd 1893-ban megszólalt Puskás Tivadar újabb találmánya, a telefonhírmondó. Budapest építészetét, közlekedését, "informatikai hálózatát" tekintve valóban kora modern - Európa nyolcadik legnagyobb - metropolisza volt, igazi világvárossá azonban az itt élő emberek tudása, kultúrája, sajátos atmoszférája tette.

A századforduló Budapestje egy új - szellemiségében máig ható - nemzedék városa volt. E nemzedék fiai kitörtek a régimódi szokások és hagyományok béklyóiból: városiasabb és nagyvilágibb szemléletre törekedtek. E nemzedék volt a magyarok első kozmopolita nemzedéke, sokuk nevét ismerte meg a külföld; sokuk azonban - önként vagy kényszerűségből - elhagyta Budapestet, az országot és külföldön értek el sikereket. Szent-Györgyi Albert, Wigner Jenő, Szilárd Leó, Kármán Tódor, Gábor Dénes és Neumann János nevét szerte a világon ismerik, ők és társaik vitték a magyar géniusz hírét a világba, hírét vitték azoknak a budapesti tudományos, szellemi műhelyeknek, egyetemeknek, melyek nemzedékek tudását alapozták meg, s melyek legkiemelkedőbbje talán a párizsi Ecole Normale mintájára szervezett sajátosan magyar Eötvös Kollégium volt.

Nem lenne teljes a kép a századfordulós Budapest kultúrájának egyik legfontosabb területe, az irodalom nélkül. Ekkoriban számtalan újság - köztük 22 napilap - létezett, melyek nagy részében volt irodalmi rovat is. Megjelennek a kifejezetten irodalmi újságok is: az Új Idők, a Budapesti Szemle, a Hét, majd 1908-ban a legendás Nyugat. S immár legendás a kor íróinak névsora is: Ady Endre, Molnár Ferenc, Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond, Juhász Gyula, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes. De sorolhatnám a festőket: Rippl-Rónai József, Iványi Grünwald Béla, Vaszary János, Fényes Adolf vagy Csontváry-Kosztka Tivadar. Az építészeket: Lechner Ödön és Kós Károly, a zeneszerzőket: Bartók és Kodály, vagy a századforduló igen népszerű műfajának, az operettnek világhírességeit: Lehár Ferenc és Kálmán Imre.

A századforduló Budapestje - "Kelet Párizsa" - a régió egyik legsokszínűbb, legérdekesebb, legvonzóbb városa volt Nyugat és Kelet találkozásánál. Igazi kapuváros, mely megőrizte történelmi emlékeit, de a modernizációban is élen járt, tisztelte hagyományait, de teret adott a kulturális sokszínűségnek, méltán versenyezhetett Európa más nagyvárosaival, s a "fő" riválissal: Béccsel.

A XX. század első felében folytatódott a kiegyezés után lendületet kapó fejlődés – 1909–1910-ben például bevezették az elektromos közvilágítást –, az I. világháború és az azt követő események, a Tanácsköztársaság és a trianoni békeszerződés azonban megakasztották a város addigi fejlődését. A lakosság viszont az elszakított országrészekből menekülőkkel is növekedett, és az 1930-as évekre meghaladta az egymilliót. A tömeges lakásigény miatt megépültek az első lakótelepek, például a Wekerle-telep. Szegények tömegei éltek nyomornegyedekben is (Mária Valéria telep).

1924-ben megalakult a Magyar Nemzeti Bank, 1925-ben megkezdte adását a Magyar Rádió. 1933-ban megkezdődött a Tabán bontása.

A háborús front – a korábbi amerikai szőnyegbombázásokat nem számítva – 1944-ben ért Budapestre. A város több mint százezer civil lakosa vesztette életét a bombázásokban, a nyilas terror tömegmészárlásában, a német és a szovjet katonák kegyetlenkedéseiben („szabadrablás”). Másokat az ostrom előtt vagy utána deportáltak haláltáborokba vagy a Szovjetunió munkatáboraiba. A háború során Budapest valamennyi hídja, a Budai Vár, valamint a középületek és lakóépületek jelentős része teljesen megsemmisült. A belső városrészek szinte minden utcájában voltak helyreállíthatatlanul elpusztított épületek. A bombabiztos Sziklakórház azonban az ostrom teljes ideje alatt ellátta a sérülteket.

1945-ben az országgal együtt romokban heverő főváros ismét az országos politika színtere lett elsősorban. Az újjáépítés heroikus munkájára, az élet újraindítására a fővárosban a Budapesti Nemzeti Bizottság vállalkozott. A Bizottság azonban nem válhatott a többpárti várospolitika demokratikus fórumává. Az 1948-ban hatalomra került Magyar Dolgozók Pártja által 1950-ben bevezetett szovjet típusú tanácsrendszer ugyanis a demokratikus fejlődés hagyományaival való végleges szakítást jelentette. A centralizált vezetés semmiféle helyi - történeti - érdek érvényesülésének nem adott lehetőséget. Bár a fővárosban élt az ország lakosságának egyötöde, az ipari termelés 60 %-a innen került ki, s a tudományos élet képviselőinek 80 %-a a fővárost választotta lakhelyül, Budapest csupán a 20. megye volt az ország 19 megyéje mellett. Az egyesítéskor létrehozott 10 kerület 1930-ban 14-re bővült, s most 1950-ben, a peremvárosok és községek bevonásával - azaz Nagy-Budapest létrehozásával - 22-re nőtt.

A főváros - új - képviseleti testülete a Fővárosi Tanács volt, élén a Végrehajtó Bizottsággal, mely nem csupán szakigazgatási, hanem politikai szervezet is volt, s amely szervezetben a politikai megbízhatóság számított és nem a szakértelem, a hozzáértés. A főváros teljesen elvesztette gazdasági önállóságát. Bevételeivel a kormány rendelkezett, s az ország tervutasításos gazdasági rendszerében a főváros a központi - azaz állami - forrásból igényelte a működéséhez szükséges anyagi keretet.

1956 őszén Budapest ismét a forradalom városa lett. Az ötvenes évek politikai elnyomása, az idegen - szovjet - megszállás elleni tiltakozás elsőként a magyar fővárosban robbantott ki fegyveres harcot. A forradalom október 23-án diáktüntetéssel kezdődött, és még aznap éjjel a Rádió épületénél lövöldözésbe torkollott. Hamarosan a hadsereg segítségével a néhány napig győztes forradalom Nagy Imre miniszterelnök vezetésével megkísérelte az "emberarcú szocializmus" megvalósítását. A forradalmat azonban a szovjet katonai túlerő leverte, s alig több mint tíz évvel a világháború befejezése után másodszor is szétbombázták Budapest belterületét. A megtorlás, a kivégzések levezénylésére pedig Kádár Jánost nevezték ki.

Az 1960-as években nagyjából befejeződött a világháborús károk helyreállítása. Újjáépültek a hidak, felépült az új Erzsébet híd. 1972-ben átadták a metró kelet–nyugati vonalát; 1977-ben pedig az észak–déli vonal első szakaszán indult meg a forgalom. Budapest lakossága az 1980-as években érte el a növekedési csúcspontját. 1989-ben 2 113 645 lakója volt a városnak. A népességnövekedést olyan lakótelepek fölépítése tette lehetővé, mint például Békásmegyer, Újpalota, Gazdagrét, Kelenföld, Lágymányos.

Budapest a rendszerváltás során az ország más részeihez képest jobban növelte fejlettségét, előnyös gazdasági lehetőségeit. 1990. őszén a parlamenti választásokat követően megtörténtek az önkormányzati választások is. Budapest főpolgármestere az a Demszky Gábor lett, aki az ellenzék egyik hangadójaként gyakran került összeütközésbe a hatalommal. A fiatal városvezetésre a szovjet laktanyák, a munkásmozgalmi hősökről elnevezett szobrok felszámolása, az elhanyagolt épületek és a leromlott infrastruktúra felújítása, a lerombolt és elveszett emlékek rekonstruálása várt. Az új városépítők a száz évvel ezelőtti elődeik munkáját folytatták tovább. 1991 közepén a megszálló szovjet csapatok is elhagyták hazánkat. Ennek emlékére született meg a főváros saját ünnepe, a minden év júniusának utolsó hétvégéjén megrendezett Budapesti Búcsú. A városvezetés pártjait a rendszerváltás óta nem váltotta le a főváros lakossága, így Budapest újjáépítése, modern világvárossá fejlesztése egy határozott elképzelés szerint tíz éve töretlenül halad. Azóta új híd épült a Dunán, megújult az Andrássy út, a Nagykörút a budai és a pesti oldalon is, és az ezredfordulóra a Hungária körutat is felújítják. A külső negyedek ipartelepei megszűntek, helyükön bevásárlóközpontok emelkedtek. A fővárost egykor elcsúfító foghíjtelkeken pedig irodaházak és bankok épültek. A főváros támogatási rendszert hozott létre az értékes lakóépületek rekonstrukciójára, és egyre fontosabb lett a műemlékvédelem is. Az újjászületési hullám nem kerüli el a színházakat, fürdőket, múzeumokat, könyvtárakat, parkokat, utakat, felüljárókat, közlekedési eszközöket, valamint az egészségügyi és szociális intézményeket sem. Kevésbé látványos eredmény ugyan, de az infrastruktúra fejlesztésére is sok gondot fordított a főváros. Két szennyvíztisztító telep, egy főgyűjtőcsatorna és egy átemelőtelep készült el az elmúlt tíz évben. Megnyílt a Pusztazámori Hulladéklerakó és közszolgáltatási szerződéssel rendezett formában zajlik a szennyvíz elszállítása is. Az útfelújításokkal párhuzamosan sorra cserélik az útburkolat alatt futó elöregedett vezetékeket, csöveket. Budapest pezsgő nagyvárossá alakult ismét. Történelmi kávéházak nyílnak meg újra, vagy szépülnek meg, galériák, alternatív színjátszóhelyek alakulnak, és egymást követik a kulturális fesztiválok is.

A város újra méltó központja lett az országnak, s Európához való csatlakozásunkkal könnyen a régió központjává is válhat.

Az Európai Unión belüli területi integrációt egyre inkább a versengés által is kölcsönös kapcsolatban álló európai városrendszer nemzetközi szerepű városai végzik. E szerepkörre azok a városok lehetnek alkalmasak, melyek a fejlett gazdasági régiók határzónájában helyezkednek el, képesek arra, hogy a fejlett régiókból érkező innováció, információ, tőke-, termék- és termelési kapcsolatokat befogadják, feldolgozzák, és saját régiójukba továbbítsák. Ez a szerepkör azonban nem egyszerű tranzit-feladat ellátását jelenti, hanem prosperitást adhat a városnak és régiójának is, így a globális folyamatokban való részvétel lokális előnyökkel is jár. Egy-egy város - és az általa összefogott régió - fejlődési képességét döntően az határozza meg, hogy mennyire képes megfelelni azoknak az integrációs és koordinációs követelményeknek, melyek a világgazdaság főbb fejlődési trendjeit jellemzik. Nyugat-Európában már kialakult egy világvárosi hálózat, amely az érintett térségek szerves fejlődését biztosítja. Közép-kelet Európában e hálózat most van formálódóban, a vezető szerepért - Bécs mellett - Budapest, Prága, Varsó verseng, de a "trónkövetelők" között ott van Pozsony és Bukarest is.

A főváros hosszú távú városfejlesztési koncepciót dolgozott ki, amely az elkövetkező 15 év főbb feladatait foglalja magába. Ugyancsak rendelkeznek egy rövidebb - hétéves - fejlesztési programmal, amely a közeljövő tennivalóit határozza meg. (Nemrégiben elkészült a Főváros Közlekedési Rendszerének Fejlesztési Terve, s most van folyamatban egy nagyszabású informatika terv kidolgozása.) A városfejlesztés stratégiai célja a regionális központi szerepért folytatott versenyben minél kedvezőbb pozíció elérése, valamint a városlakók életminőségének javítása. A megvalósítás olyan komplex gondolkodást és beavatkozási stratégiát igényel, amely a térszerkezet, elérhetőség, a területegységek minőségének javítását és a társadalmi gazdasági folyamatok befolyásolását egy összefüggő rendszer elemeiként kezeli. Budapestnek régiójával együtt kell sikeresen szerepelnie az európai térségek versenyében, ezért a városfejlesztés során hangsúlyosan kell számításba venni az országos, regionális és agglomerációs összefüggéseket is. A főváros aktív kezdeményezője kíván lenni az adminisztratív régión túlterjedő szerves régió kialakításának, és a későbbiekben ennek bázisán egy közép-európai makro-régió létrehozásának, szolgálva ezzel az integrációs törekvéseket és az ország érdekeit.